Én, Bolyai János, nyugalmazott százados, érzem, hogy a testemben dúló nyavalyák nemsokára atyám után küldenek. Ezért, amíg még megtehetem, írásban üzenek nektek, kétszáz évvel, vagy ki tudja, mennyivel utánam élőknek.

Üzenem előbbször azoknak, akik nem értenek engem, hogy fogadják el azokat, akik megértenek. Ne ítélkezzenek fölöttük “kis szarka városokban”.

Üzenem másodszor az engem megértőknek, hogy új, más világok csak bennünk rejlenek vagy teremtődnek. Új, más világot csak akkor teremthetünk, ha a sokak világát, a hibátlannak hitt, kívülről belénk tolakodó világot hibáival és oktalan törvényeivel együtt felmérjük és leromboljuk. Mert aki lát, annak a tökéletesnek hitt “törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”.

Ne hidd a gépeket végtelen erősnek, hibátlannak, mert őket is a törvény vezérli. Ne az alkalmazás vezessen, hanem a távolabb látás. Írd le az új világodat, jelenítsd meg minél több szemszögből nemcsak a saját korodnak, hanem a minél távolabbi utókornak is. Ne adj se a hírnevesek, se a tömeg véleményére, mert a hírnevet a tömeg kelti.

Érzem, hogy néhány idézőjelbe tett szó itt nem az enyém – de a gondolatok az enyémek. Így gondolj és üzenj te is tovább!